Az IPv4 (Internet Protocol Version 4) az IP protokoll negyedik verziója, ám a legtöbb ember azt sem tudja, hogy létezik ebből több is. A 32 bites címkiosztás átlagemberek számára a legismertebb formája ez:

192.168.1.1

(A legtöbb otthoni routert itt tudják elérni.)

Az IP, azaz az Internet Protocol persze több, mint internetes címek (négy szám, ponttal elválasztva) sora. Meghatározza, hogy a számítógépek milyen csomagokat és címzési szabályokat alkalmazva kommunikálnak egymással. 1980-as években kezdték használni, és akkoriban az az állítás, hogy 4,3 milliárd (2^32) különböző pontot tudnak azonosítani a hálózaton, több volt, mint elég. Ma azonban már több milliárd aktív internethasználó van a Földön, és egy emberre sok esetben nem egy, hanem a technológiailag fejlett országokban akár ötnél, tíznél is több IP cím adódik.

Volt egy pont az internet fejlődésében, amikor rájöttek, hogy valóra válhat a félelem: egy nap minden IPv4 címet kiosztanak, és az újonnan felcsatlakozó eszközöknek várniuk kell, hogy a felszabaduló címekből újakat tudjanak kiadni nekik.

Hogy mikor történt a felismerés? Elég korán. Az első IPv6-ra vonatkozó szabványok 1992 decemberére készültek el, majd a hét verzióból a ma ismert IPv6 protokoll 1994-re lett véglegesítve. Az IPv6 pedig nem aprózta el a hálózat elvi bővítését: a 32 helyett rögtön 128 bites címeket biztosít, vagyis nem úgy növelték a méretet, ahogyan a rendszámokat, amiből sokszor adódott kisebb bővítés (1948 - két betű és három szám, 1958 - két betű, négy szám, 1990 - három betű, három szám, 2022 - négy betű, három szám)

A 128 bit a 4,3 milliárd helyett kettő a százhuszonnyolcadikon lehetőséget biztosít. Tízes számrendszerben úgy képzelhetjük el, hogy leírjuk a 340-et, majd még 36 számot írunk utána. 

2^128 = 340.282.366.920.938.463.463.374.607.431.768.211.456

De vannak a széles címtartományon kívül más előnyei is:

Jobb biztonság: Az IPv6 beépített támogatást nyújt a biztonsági intézkedésekhez, például az IPsec-hez, ami az adatok titkosításához és hitelesítéséhez szükséges.

Effektív routing: Az IPv6 egyszerűbb és hatékonyabb routingot tesz lehetővé, ami segíthet optimalizálni a hálózatok teljesítményét és skálázhatóságát.

Automatikus konfiguráció: Az IPv6 támogatja az automatikus konfigurációt, amely megkönnyíti az eszközöknek az IP-címek megszerzését és a hálózathoz való csatlakozást anélkül, hogy manuális beavatkozásra lenne szükség.

Multicast támogatás: Az IPv6 multicast támogatást nyújt, amely hatékonyabb adatátvitelt tesz lehetővé több eszköz számára.

Az átállás pedig a mai napig zajlik. A Cloudflare adatai alapján az IPv6 elterjedtsége az interneten közel 36% volt (hét évvel ezelőtt még 15% alatt állt).

De ha ez a szabvány ennyivel jobb, ennyivel megbízhatóbb és fenntarthatóbb hálózatot hoz létre, akkor miért ez a lassú átállás?

Eleinte maga az IPv6 is lassú volt: az IPv4-es címeket előbb tudták kiszolgálni, így a böngészők a felhasználói élmény fenntartása érdekében azt választották (Happy Eyeballs szabály: ha egy alkalmazás támogatja mindkét protokollt, a gyorsabb vagy stabilabb kapcsolatot kell választani az IPv6 és az IPv4 közül). Később az Apple 25 milliszekundumot, a Google 300 milliszekundumot is hajlandó volt várni az IPv6 válaszra akkor is, ha egyébként már megjött az IPv4-szintű válasz. 

És benne van az is, hogy a technológiai átállások természetszerűen ilyen lassúak, és szinte soha nem történnek meg 100%-ban. Sok esetben velünk vannak ma is több évtizedes fejlesztések, gondoljunk csak arra, hogy a mai napig elérhető egy gopher szerver, amit a www bevezetése előtt helyeztek üzembe… Vagyis az átállás sosem lesz teljes, de a felkészültség ma már szinte teljes körű. Vagyis amikor a tartalomszolgáltatónál csak IPv6 használható, általában ez már nem jelent problémát nekünk, legyünk akármilyen modern rendszeren. Ennek ellenére a koros hálózati eszközök mindig is visszatartják majd a fejlődést, és ez nem fog megváltozni.